Kolozsvár 2015
2017. február 28. keddElemér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Filozófusokkal Kolozsváron: az eltűnt munkásosztály, az egyetem és a biogazdaság

Kulcsár Árpád utolsó frissítés: 2015. október 20. 09:03

Tamás Gáspár Miklós és Horváth-Kovács Szilárd meséltek nekünk az ő Kolozsvárjukról.


Az Akkor és most recens részében két filozófus Kolozsvárhoz való viszonyát próbáltuk feltérképezni egy izgalmas séta és beszélgetés keretében.

Tamás Gáspár Miklós Kolozsváron született 1948-ban, tehát itt zajlott le gyermek- és fiatalkora. Itt is élt az 1978-as kitelepüléséig, de azóta is gyakran látogatott haza szülővárosába - a '80-as évek kivételével, amikor ki volt tiltva Romániából. Az ő Kolozsvárja a rejtett közösségekre való figyelésről, a helyek színeváltozásáról szól, szempontja kevésbé szubjektív, inkább összegzően analitikus.

Horváth-Kovács Szilárd Marosvásárhely után került ide egyetemre. A filozófiaoktatás, gyakorlás lehetőségeinek szempontjából figyelt a városra, amely neki még csak nem is állandó laktér, lévén, hogy sokszor otthon kell lennie és egy biogazdaságot működtetnie. Így azonban a falusi viszonyokkal tudja állandóan összevetni az itteni tapasztalatait.


Rákóczi út (Grigorescu)





TGM: Itt állunk a szülőházam előtt, a Rákóczi úton. Annak idején a kolozsvári értelmiség közül sokan laktak itt, ennek is köszönhetem, hogy már gyerekkoromban megismerkedhettem velük a szüleim révén. Néha elsétálok ide, ha Kolozsváron járok, de elég barátságtalan az új lakó: ha sokat nosztalgiázom, gyanúsan szokott méregetni. A környéken nagyon sok intézmény működött, és akkoriban a magyarokat még nem váltották le az élükről. Két házzal fentebb lakott Balogh Edgár, de még sokan mások. Akkoriban az egyik legjobb környék volt, de talán még ma is az.


Központi Egyetemi Könyvtár, Béke tér (Lucian Blaga)



H.K.Szilárd: Kolozsvár egyik fontos helyszíne a könyvtár. Ha filozófiáról van szó, akkor a könyvtár fontosabb, mint az egyetem, erről meg vagyok győződve. A könyvtár, mint konkrét fizikai tér, vagyis a Központi Egyetemi Könyvtár, ahol van egy kellemes zsongás a nagy olvasóteremben, ahol kiválóan lehet aludni, vagy a KEK filozófiai részlege a központi épületben, ahova kevesen jártak, és hatékonyan lehetett olvasni, jegyzetelni. És a könyvtár, mint találkozások, cigiszünetes beszélgetések, barátkozások helyszíne is meghatározó. Egyik kollégám mindig a KEK épületébe járt, én meg inkább a BBTE-be, de szünetben átmentünk egymást meglátogatni, beszélgetni, kötekedni egymással, kávézni, enni. Nagyon jó volt, azt hiszem akkor (valamikor másodév végétől talán) tapasztaltam meg, hogy mit jelent az, hogy „kolléga”, vagy „szakmai közösség.”

Aztán a könyvtárral kapcsolatban még egy fontos dolog: neki köszönhető, hogy nem szigetelődtem el a magyar nyelvben. Például egy időben érdekelt Pierre Hadot munkássága, de a könyvtárban csak egyetlen kis szövegecske volt tőle magyarul. De volt más, román fordításban, és megvolt a legrecensebb műve angolul, s néhány régebbi franciául. Pierre Hadot gondolatait a filozófiáról nagyon nehezen sikerült összeraknom, mert többnyelvű forrásból kellett merítsek. Aztán nagyon csodálkoztam, amikor kiderült, hogy gyakorlatilag a szerző életművét – vázlatosan bár, de – ismerem, miközben magyarul rá egy évre jelent meg a főműve. Viszont az a magyar Pierre Hadot nem az én Pierre Hadot-om volt, hanem egy másik, egy vérszegényebb, sápadtabb, keresztényebb – erről még egy kritikai előadást is bevállaltam, annyira zavaró élmény volt.

Most hasonlóan jártam Peter Sloterdijkkal, akivel mostanában ismerkedek: román és angol nyelvű forrásokat használok, mert magyarra alig van lefordítva tőle valami, és az sincs meg az itteni könyvtárban. Na! Ezzel, mit akartam mondani? Kb. azt, hogy ez szerintem a kolozsvári könyvtárhoz tartozik, ez a kényszerhelyzet, hogy csak többnyelvű forrás felhasználásával lehet kutatást végezni. Ami mégis egy pozitív tapasztalatot eredményez, alaposabb megértést, árnyaltabb látásmódot, érzékenyebb fogalmiságot, élesebb tekintet az árnyalatokra. Itt – a könyvtár hiányosságai miatt – ez nem szorgalom kérdése volt (nagyon lusta és kényelmes vagyok), egyszerűen nem volt választásom.


Insomnia kávézó

H. K. Szilárd: Az Insomnia ugyanolyan fontos találkozási pont, mint az egyetem, csak míg ott az elméleti tudás megszerzése a lényeg, itt a konkrét találkozások azok, amelyek fontosak. Mint Kolozsvár egyik romkocsmája, elég könnyű találkozni itt más területekről érkezőkkel, akikkel vitázni lehet, összevetni véleményeket, különféle szakirodalmakból megszerzett tudást. Az a helyzet is fennáll, hogy barátaim többsége kibukott/otthagyta az egyetemet, velük is többnyire itt lehet találkozni, és ők mégiscsak a „szakmához” tartoznak, amennyiben van ilyen szakma, szóval sok esetben tájékozottabbak azoknál, akik éppen maradtak, vagy befejezték.


Május 1. tér



TGM: Ez itt a kolozsvári ipar főtere, ha úgy tetszik, itt állunk az indusztriális társadalom romjain.

Nagyon könnyű elfelejteni, hogy Kolozsvár egy jelentős iparváros volt, és részben még mindig az, sokkal inkább, mint más kelet-európai ipari városok, melyek teljesen elveszítették ezt a jellegüket. Az emberek, amikor Kolozsvárról beszélnek, általában a középkori és reneszánsz emlékeit, az Erdélyi Szépmíves Céhet, az egyetemeket emelik ki a magyar vonatkozások tekintetében, de nem szabad elfelejteni, hogy ezek a munkáskerületek és üzemek valamikor többségükben magyarok voltak, és ma is jelentős részben azok. Ezek azok a helyek, ahol a magyar-román együttélés tulajdonképpen történik, ezek azok a negyedek, ahol az emberek kétnyelvű iskolába járatják a gyerekeiket, és nyilvánvalóan ez volt az alapja annak a jólétnek, amelyre mindig is kultúrát lehetett alapítani (habár ma már ezek az összefüggések közvetettebbek).



A családom baloldali beállítottságából egyenesen következett, hogy az értelmiségiek között voltak munkásosztálybeli barátaink, és itt kevésbé volt társadalmilag szegregált az iskola. Nekem egy csomó osztálytársam lakott ezen a környéken, például egyik osztálytársnőm a régi Dermata munkáslakásaiban lakott a szüleivel. Nekem rengeteg munkásszülőktől származó barátom volt. Ma például szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy a kislányomnak munkásszármazású osztálytársai legyenek. Én a Brassaiba jártam, és az osztálytársaim többsége az volt, nem volt ebben semmi egzotikus, mint ahogyan ma az lenne.


H.K.Szilárd: Ma már a munkásosztály is teljesen más, ha egyáltalán megszervezi önmagát...

T.G.M: Romániában még inkább megszervezi, mint Magyarországon, itt azért még mindig vannak - Magyarországhoz képest - erős szakszervezetek. Nem minden szakmában, és regionálisan sem mindenütt, de Magyarországgal összehasonlítva ezek hatalmas szakszervezetek.

H. K. Szilárd: Csakhogy ezeknek is megváltozott a szerepük, legtöbbször csak papíron léteznek, vagy egyáltalán nincs a döntéshozatalba való beleszólásuk. Vagy nagyon összezsugorodtak. Mint ahogy a munkásosztály is, és láthatatlanná vált.



TGM: Azért vagyunk most itt, mert a kelleténél láthatatlanabb. Pedig az emberek itt még mindig dolgoznak. Az, hogy a munkásoknak a politikai, szociális és kulturális jelenlétük a nullához közelít, az a jelenkor egyik legsúlyosabb problémája. Mert természetesen azt a többletet, amiből mindannyian élünk, valaki továbbra is megtermeli közvetve, vagy közvetlenül.

Persze ez megváltozott, és érdekes módon az osztályok megint kasztos természetűek lesznek, ahol a kaszthatárok egyre átjárhatatlanabbak. Ezeket kulturális és műveltségi határoknak próbáljuk stilizálni, de ez egy hatalmas nagy képmutatás, az osztályhatárok mindig is együtt jártak a kulturális határokkal, csak most már maga az osztály szó is bemocskolódott, "jó társaságban" már nem is lehet használni anélkül, hogy az embert ki ne nevetnék.

A lényeg, hogy most egy olyan kultúrát élünk, ahol nem csak empirikusan vannak kizárva a munkások, hanem tulajdonképpen nyíltan és ideológiailag is. Az ember beleolvas bármilyen mainstream publikációba, és látja, hogy hogy írnak a munkásokról: a műveletlen tömeg, a mob, ami kizárólag az indulatait és a legalantasabb anyagi érdekeit tartja szem előtt. Az újságírásban egyetlen nézetből látszik a munkásosztály: mint futballszurkoló, huligán, rendetlenkedő. A tömeg, amelynek nincs elméje, szelleme, csak teste van, és amely ezáltal befolyásolható. Én ezt erkölcstelennek érzem, mert velük kapcsolatban általában még azt a kevés humanista közhelyt sem tartják fenn, amelyekben minden társadalomnak "illik hinnie".

La Rochefoucauld mondta, hogy a képmutatás a bűn bókja az erénynek. Én a képmutatásnak nagy híve vagyok, jobban érzem magam egy olyan társadalomban, ahol a poroszlók és hóhérsegédek megpróbálják a jogállam szolgálójának feltüntetni magukat. Na, ez a képmutatás hiányzik: ha az ember előveszi az Élet és Irodalmat, vagy a Dilema Vechét, akkor rendszerint az alsóbb osztályok felé mutatott, ha nem is tudatos, megvetéssel találkozik.

A második világháborúig ez az osztályt még ellensúlyozni tudta a tehetősebbek hatalmát, és szociáldemokratáknak meg a kommunistáknak olyat sikerült elérniük, amit azóta sem: hogy tudniillik a munkásoknak saját színházuk, irodalmuk stb. lett. A munkásszemináriumok sokszor színvonalasabbak voltak, mint a gimnáziumok, és elképesztő, hogy a felnőttképzés ezen intézményei Nyugaton még mindig léteznek. Persze, már csak nyomokban.

Kelet-Európában az uralkodó osztály az állítólagos szocializmus bukásából azt a következtetést vonta le, hogy ezáltal teljesen legitimálva van az egyenlőtlenség és az osztálykülönbségek. Többé nincs egy imperatívusz az egyenlőség irányába, a létező szocializmus állítólag bebizonyította, hogy ez egy gyilkos eszme, következtetésképpen pedig az egyenlőtlenséget és repressziót többé nem kell szégyelleni, ennek folytán nem kell törődni azokkal, akik nem természetesen, származásuktól fogva, gyerekkoruk és neveltetésük révén szeretnének kulturális reprezentációt.

Nincs ebben semmi meglepő, nagyon csúnya, nagyon visszataszító, de egyáltalán nem meglepő. Teljes mértékben idealizmus lenne azt képzelni, hogy az egyenlőség érvényesülhet anélkül, hogy az egyenlőtlenség kárvallottai saját maguk megpróbáljanak ezen a helyzeten módosítani. Minden a haszonélvezők kezében van, ők meg nem őrülnek meg annyira, hogy ezen a helyzeten nagy mértékben változtassanak, ha nincsenek semmilyen politikai kényszer alatt. Most az volna egy baloldalnak a feladata - ha létezne ilyesmi Kelet-Európában -, hogy ezen a helyzeten változtasson.



H. K. Szilárd: Hasonlóan a parasztsághoz, ami Romániában még mindig egy széles osztályréteg. Én Búzásbesenyőben gazdálkodom is, egy családi biofarmon, ezért eléggé kapcsolódom az ottani falusi létformához. Az ottaniak nagy része lassan a munkásosztályba kezd tartozni, bejárnak üzembe dolgozni, úgyhogy lassan már az a furcsa helyzet áll fenn, hogy mondjuk én, aki ott városinak számítok, jobban értek a kaszáláshoz, mint a mellettem élő és földdel rendelkező falusi legény. Azt látom, hogy a nagyon erős társadalmi átjárhatatlanság ellenére néhányuknál ott van a kitörési igény. De ha eljönnek Kolozsvárra, akkor az annyira idegen nekik, hogy mihamarabb hazamennek.

TGM: Azt én is megfigyeltem, hogy az, hogy létezik egy magyar Kolozsvár, az a székelyföldieknek sokszor láthatatlan. Én egy magyar Kolozsváron nőttem fel, akkor a város 80%-a még az volt, én ugyanúgy fölfedezem a magyar vonatkozásokat. De az számomra felfoghatatlan, hogy aki idejön, az nem láthatja. Pedig még mindig rengeteg magyar van a városban, de valahogyan külön kasztot jelentenek.

Például a kolozsvári magyar középosztály gyerekei jellemzően nem járnak bölcsészkarra. Mennek jogra, orvosira, ha valakinek meg véletlenül irodalomhoz van kedve, az elmegy Pestre. Én persze jól ismerem ezt a régi kolozsvári populációt, és látom, hogy nagyon különböznek azoktól, akiket később ismertem meg, és a kulturális szférában, sajtóban stb. dolgoznak, ők többnyire mind székelyföldiek, vagy máshonnan jöttek. Ez régen nem így volt, az én apám is Székelyföldről jött, de nem kellett keresgélni, hogy hol vannak a kolozsváriak, azonnal integrálódott egy közösségbe.



H. K. Szilárd: Édesapám egy zárt rendszerű, belső, önfenntartó gazdaságot szeretett volna létrehozni, közben mi, a gyerekek felnőttünk, és a farm biogazdaságként kezdett működni. Számomra ez azért nagyon érdekes, mert ha 2-3 hónapot vagyok egyhuzamban Kolozsváron, akkor érzem, hogy valami nem stimmel, hogy bármit is tanulunk, az életnek van otthon egy gyakorlati oldala, amit egy hónap alatt megszokok, aztán gyorsan vissza is kell jönnöm Kolozsvárra. A kolozsvári baloldali ismerőseimet ezért nagyon naivnak látom, nem tudják, milyen egy munkás, nem láttak még olyat, illetve bizonyos esetekben nagyon idealizálják.

TGM: Ez így szokott lenni, de én azt hiszem, a konkrét ismeretségből is elég furcsa tapasztalatok születhetnek, ha nincsenek meg az elméleti keretek. Gondoljunk csak bele a nagy romantikus emberbarát mozgalmakba! Azt nem lehet állítani, hogy Tolsztoj ne ismerte volna a parasztokat, ennek ellenére meglehetősen naiv volt, úgyhogy a fene se tudja, ez hogy van, az biztos, hogy mindig veszedelmes az élményeket is statisztikákra lefordítani.

Az például, hogy a dezindusztrializáció hogyan folyik, és ennek sajátos vonásai a periférián hogyan jelentkeznek. A perifériára egyrészt az olcsó munkaerő miatt jön az ipar (persze nem szerves fejlődés révén, hanem kizárólag emiatt), másrészt az évszázadok folytán kifejlesztett iparokra, hagyományos ipari településekre, a régi munkásosztályra semmi nincs tekintettel. Nagyon érdekes Magyarországon, hogy a nagy autógyárak, amelyek tulajdonképpen a mai magyar ipart jelentik, azok egyáltalán nem a hagyományos iparvárosokban létesültek. Akik odamennek dolgozni, azok ott tanulják meg a szakmát a gyárban, a szüleik nem voltak munkások stb.



Riporter: A dezindusztrializációs folyamat megléte föltétlenül negatív?

TGM: Amennyiben a kapitalizmust adottnak tekintjük, akkor igen. A kapitalista rendszernek nem fűződik hozzá különösebb érdeke, hogy nagyon sok ember dolgozzék. Ahhoz fűződik érdeke, hogy a termelés minél könnyebb és olcsóbb legyen, és a termékeket minél jobb áron lehessen eladni, a technikai fejlődés következtében pedig egyre kevesebb munkásra van szükség, tehát a dezindusztrializáció magának a technikai fejlődésnek a következménye. És mivel három ember már előállíthat olyan termékeket, amelyek bizonyos területeken 300 ezer embernek elegek, korábban pedig mondjuk kellett ehhez 30 ezer ember.

Persze ez nincs minden területen így, de látható, hogy a legnagyobb üzemek leginkább fogyasztási cikkeket gyártanak, magának a gépiparnak a szükségletei tárgyi nagyság tekintetében sokkal kisebbek. Nem kell akkora termékeket előállítani, nem kell annyit bányászni hozzá, mint régen, minden termék sokkal kisebb lett. A világ ipara által előállított termékek összsúlya 1945 óta egyharmadára csökkent. Miután a munka nem oszlik el, mint ahogy a profit sem - mert például elképzelhető lenne egy olyan társadalom, ahol mindenki dolgozik egy-két órát, a technika átalakulásával ezt könnyű lenne megvalósítani. De persze nem efelé halad a társadalom, hanem hogy minél kevesebben dolgozzanak minél többet, ezzel pedig lassan privilégiumnak számít, hogy valaki részt vehessen a kizsákmányolt létben, az eldologiasodásban és az elidegenedésben.

Az, ami évszázadokon keresztül a legnagyobb szörnyűségnek számított, és ami ellen föllázadt a munkásmozgalom, az jelen pillanatban kiváltságnak tetszik. Ennél nagyobb dekadenciát nehéz elképzelni. Emiatt is ennyire gyönge minden népi mozgalom, mert az emberek meg vannak zsarolva. Ha az emberek legevidensebb egzisztenciális érdeke, hogy kizsákmányolják őket, akkor nem tudnak az elnyomás ellen harcolni. Jelen pillanatban létrehozni azt a szellemi stratagémát, hogy közös érdekei legyenek a dolgozó munkásnak, aki keres havonta egymillió forintot, és a munkanélkülinek, aki közmunkán kap havi 47 ezret. Hogy ők ketten közös osztályba tartozónak vallják magukat, ehhez nagyon nagy erőfeszítések kellenek, amiket pillanatnyilag nem végez senki. Pedig alapvetően ez a helyzet, mindketten a proletariátushoz tartoznak, és az, hogy egyik egymilliót keres, többek közt az oka annak, hogy a másik csak 47 ezret.

Az is nyilvánvaló, hogy a nem-dolgozók és azok száma, akik sosem fognak dolgozni, jelenleg egyre nő, mondhatni egy egész kontinens van, amelynek lakói sosem fognak egy munkahelyet belülről ismerni, Afrika ilyen, és látjuk is a következményeket: mind a dezindusztrializációé. Még egyszer mondom, el tudok képzelni dezindusztrializált társadalmat nem kapitalista alapon, ahol mindenki boldog, és nem dolgozza agyon magát, de hát ez pillanatnyilag nem lévén napirenden, akkor azt kell gondolnom, hogy a dezindusztrializáció egy tragédia. Ha az emberek fölfognák, hogy hány száz milliók szeretnének ezen a téren itt munkát kezdeni hétfő reggel...


Babeș-Bolyai Tudományegyetem Főépülete, Farkas-utca (Mihail Kogălniceanu)



TGM: Az egyetem elsősorban nagyon ijesztő volt: nagyon könnyű volt kibukni, az alternatíva pedig a hadsereg volt. Ráadásul én 1966-ban lettem itt egyetemista, ekkor éppen egy baloldali légkör uralkodott, és volt valamiféle kulturális föllendülés, tehát úgy tűnt, van értelme idejönni. Ezután következett egy rövid időszak, amikor én klasszika-filológiát tanultam Bukarestben, de többnyire azért itt jártam. Tulajdonképpen ennek a szabadabb korszaknak a végidőszakát éltem itt, mert ’72-ben, amikor végeztem, akkor már beköszöntött ez a nemzeti maoizmus, vagy mi az ördög, ami teljesen kilátástalanná tette az elméleti szakma művelését.

Az egyre szigorodó feltételek mellett is volt valódi diákélet, ami természetesen sokkal régimódibb volt, mint a mostani, de ennek folytán sokkal intellektuálisabb is. Egyfolytában olvastunk és egyfolytában megbeszéltünk. Ez volt az a korszak, amikor Foucault-t, Lacant, Lévi-Strauss-t és Althussert olvastunk. Nekem ez nagyon vicces is volt, amikor a 90-es évek elején ezeket a szerzőket felfedezték az egyetemi berkekben, akik nekem már gyerekkori emlékeim voltak. De ebben az időszakban mindennek olyan tétje látszott lenni, 1968-ban pedig már nyilvánvalóvá lett, hogy tarthatatlan a helyzet. Ez számunkra is jól látszott, hogy az értelmiség szűk rétege a változásokat propagálja, és szerettük volna megtudni, hogy miről is szól ez az egész. Erre nagyon jó hely volt az egyetem, holott a tanárainkban természetesen nem igazán bíztunk, de mégiscsak ők teremtették meg számunkra ezt a fórumot, ahol ugyan az ember mindig érezte, hogy van egy külső fenyegetés.

Egy ilyen rendszerben a teóriának mindig rendkívüli jelentősége van, az alapkérdés pedig mindig az, hogy ennek a rendszernek igaza van, vagy nincs igaza? Kinek van igaza? Hogyan lehet ezt eldönteni? A kapitalista rendszer már nem ezektől függ, mármint nem attól, hogy az ember tudja morálfilozófiailag vagy jogfilozófiailag igazolni a piaci rendszer jogosságát. Mi annak idején még azt hittük, hogy a helyes teóriának mindennél nagyobb jelentősége van.



H. K. Szilárd: Nekünk is vannak félelemeink az egyetemen, az egyetemtől, de ez inkább abban fogható meg, hogy folyamatosan azzal szembesülünk, hogy mennyire értelmetlen. Ennek ellenére csinálni kell.

TGM: Miért "kell" csinálni?

H. K. Szilárd: Szenvedélyből, hobbiból...

TGM: Nekem időnként, amikor ilyen szerény válaszokat hallok, bevallom, kételyeim vannak. Nem tudom az understatement mennyire jellemzi a korszakot, mindenesetre én már a múltról beszélhetek, így meg könnyű valamiféle küldetésről beszélni. Nem biztos, hogy ez nagyon különbözik attól a szenvedélytől, amiről te beszélsz.

H. K. Szilárd: Igen, elsősorban élvezzük a filozófiát.

TGM: Á, szóval ilyen hedonisztikusan?

H. K. Szilárd: Igen, de annak az eredeti, epikureusi értelmében.

TGM: Igen, de egyébként a filozófia mintha napjainkban valamelyest újra 19. századi attitűdöket használná. Badiou-nál vagy másoknál összekapcsolódik a teoretikus beállítottság a rendszerellenes, forradalmi elkötelezettséggel, a világ elutasításának gesztusa valamilyen formában, szóval mondhatni, hogy Fichte nem érezné magát rosszul ebben a szellemi helyzetben, ami ma van.

H. K. Szilárd: Ez mondjuk az intézményen belül nem jellemző. Egy ismerősöm úgy fogalmazta meg, hogy abban különböznek a filozófia szak diákjai más diákoktól, hogy míg mások kollektívákban tudnak megnyilvánulni, mi csak egyénenként. Például azt sem tudom elképzelni, hogy valamelyik diák kollégámmal egy közös dolgozatot megírjak, pedig hagyományosan normálisnak számított, hogy ha ugyanaz a téma, ugyanazok a módszerek, akkor többen is dolgozzanak rajta.



TGM: Nyilvánvaló, hogy ezek a dolgok akkor változnak meg, amennyiben vannak közös meggyőződések, irányzatok, iskolák. Ez Kelet-Európában valóban utoljára a '60-as, '70-es évek baloldalában volt. Nagyon érdekes volt, amikor először találkozott az ember érdekesebb magyarországi, vagy jugoszláviai filozófusokkal, látni, hogy milyen mértékben folyik a közös munka, az együttlét, a közös drukk ezért meg azért, politikailag vagy más módon, hogyan zajlanak a nagy közös olvasásaik, hogy mindannyian nekifogtak mondjuk a vallástörténetnek, vagy gazdaságtörténetnek.

Erről számol be Kis János és Bence György a Marxistának lenni című szovjetellenes könyvük utószavában. Egyébként nagyon ironikus módon, de mégis mutatja, hogy hogyan működött: rászánunk három évet, megtanuljuk a kulturális antropológiát, a vallástörténetet, egy kis nyelvészetet. Ekkor a fiataloknak nagyon erős motivációja volt az ilyesmire, hogy kontrollálhassák a teóriát. Azóta ilyen valóban nem volt, ez volt az utolsó, és ami Kelet-Európát illeti, egyben az első ilyen korszak, de ez azért mondjuk Nyugaton nem szűnt meg, mint ahogyan a legnyugatosabb kelet-európai országban, a volt Jugoszlávia területén sem. Sőt, itt is látok ilyen tendenciákat, a románok között, akiknél ismét kivirágzott a marxizmus.

H. K. Szilárd: Nyugaton ezek az iskolák sokszor mesterekhez köthetők, ez itt mennyiben alakulhat ki?



TGM: Nagyon nehezen, mert ahhoz nem elég szabad a közeg, vagy ha vannak mesterek, azok többnyire külföldiek. De nekünk sem volt igazán. A Bretter Gyurit szokták ilyenkor felemlegetni, de ő nekünk mindig is inkább egy nagyobb testvér volt. Én igazán borzasztóan szerettem, és nagyon sokat tanultam tőle, de neki egyetlen igazi tanítványa volt, a Molnár Guszti. Én igazából barátságban voltam vele. Mondjuk nem is volt amolyan mester-típus, nem elmélete volt, amit kidolgozott, hanem attitűdje, amelyet megvalósított, aki szerette, szerette, aki meg nem, az nem. Többnyire szerettük.

De valóban, többnyire nem voltak mesterek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy akármilyen gazdag város is ez, mégiscsak egy elmaradott országnak a vidéki városa volt és maradt. Nagyon kellemes hely, és ma már egy európai kisváros, amilyen például Magyarországon nincsen, és sokszor úgy érzem, hogy hazamegyek Kolozsvárról Budapestre, azaz vidékre.

Fotók: Főcze János




Kolozsvár 2015